4/1.rész

Másnap mikor felébredtem hirtelen nem tudtam,hogy hol vagyok.De aztán megpillantottam apámat és minden leesett.
-Jó reggelt!-köszöntem fáradtan.-A cuccaim hol vannak?-néztem körül a bőröndjeim után kutatva.
-Felvittem őket a szobádba,amit majd kedvedre berendezhetsz!
-Szuper!-bólintottam nem túl lelkesen,aztán leültem a konyha asztalhoz.-Mogyoróvajas kenyér?-kérdeztem csodálkozva.
-Igen.Ezt mindenki szereti,te nem?
-De.Csak tudod mogyoró allergiám van,ezért nem ehetem meg!Bár nem is értem miért vártam el,hogy megjegyezd ezt....Soha nem figyeltél rám!-üvöltöttem dühösen és felrohantam az emeletre,megelőzve ezzel azt,hogy előtte sírjam el magam.Viszont természetesen apám utánam jött.
-Lizzie úgy sajnálom!-próbált magához ölelni,de én elhúzódtam tőle.
-Egy sajnálomtól nem fogok rendbe jönni!
-Tudom...Éppen ezért szeretnék most több időt veled tölteni.Gyere el velem az edzőközpontba és nézzük együtt,ahogy a fiúk edzenek..pont mint régen!
-Ez egészen addig jó szórakozás volt,amíg én is ezt tehettem!De ma már kész kínzás nekem focit nézni,mert tudom,hogy én is a pályán lehetnék,ha nem lenne súlyos gond a szívemmel.Erre sem emlékszel?
-Már hogyne emlékeznék?!Amikor a kórházban feküdtél szörnyen éreztem magam,azok voltak életem legrosszabb napjai.-mondta és ezzel eszembe juttatta a történteket.
14 voltam,egy lány,nagy álmommal,miszerint egyszer híres női focista lesz.Mindent megtettem azért,hogy ez valóra váljon.Keményen edzettem és az egyik ilyen alkalommal megtörtént a baj.Rosszul lettem,majd összeestem.Először senkit nem érdekelt annyira a dolog,ahogy engem sem.Amikor viszont már kétszer-háromszor történt meg ugyanez kórházba szállítottak,ahol töltöttem jó néhány napot...megállapították,hogy szívritmus zavarom van.A hír mindenkit letaglózott,főleg engem.És bár az orvosok felajánlották a műtétet,a családom egy emberként utasította el ezt a lehetőséget.Így hát vége lett a focis karrieremnek.
-Miért nem engedtétek a műtétet?-kérdeztem.
-Mert eléggé kockázatos egy ilyen műtét,jobbnak láttuk anyáddal a gyógyszer szedés megoldását!
-De az nem oldd meg semmit,még most is szedem és mégsem játszhatok!Én...én..megcsináltatom azt a műtétet!
-Nem!Nem!-ordította José.-Felejtsd el!Ha rosszul sül el a műtét bele is halhatsz!
-Az nem baj!-vágtam rá mire apám elkerekedett szemekkel bámult rám.
-Ne mondj ilyet többet!Most pedig öltözz,indulunk!
-Mondtam már,hogy nem akarok menni!
-Hát pedig jössz,mert én nem hagylak így itthon!-felelte ellentmondást nem tűrő hangon.
-Hogy így?Ja azért mert azt mondtam az előbb??
-Igen.Nem akarom,hogy hülyeséget csinálj!
-Nem leszek öngyilkos!Nem kell úgy kezelnetek,mint egy bolondot!
-Fejezd be!Velem jössz és kész!-jelentette ki,aztán távozott az ajtómon.
-Elegem van!Miért nem ért meg engem soha senki?!-dühöngtem magamban a könnyeimmel küszködve.Ezt már José nem hallotta.
A kis őrjöngésem után elszívtam két szál cigarettát,majd felkentem magamra a jó erős fekete sminkemet.Ez amolyan maszk féleségként szolgált számomra.A fekete festék,amivel a szememet kikentem keménységet sugárzott,a világ ezáltal nem láthatta,hogy milyen baromi gyenge is vagyok valójában.Tulajdonképpen a valós érzelmeimet rejtettem el az emberek elől,ezért tűntem oly ridegnek és megközelíthetetlennek.
-Liz kész vagy már?!-szakított ki a gondolataimból apám.
-Igen.-léptem ki az ajtón.
Apám döbbenten nézett végig rajtam,kellett neki egy kis idő,mire meg tudott szólalni.
-Hogy nézel ki?-mutatott a rövid fekete szoknyámra és a szegecses magassarkúmra,de ahogy az arcát elnéztem nemcsak az öltözékemmel volt baja,hanem a sminkemmel,a rúzsommal és a hajammal is akadt néhány problémája.Magyarán szólva semmi nem tetszett neki rajtam,viszont ez a legkevésbé sem érdekelt.
-Úgy,ahogy mindig is szoktam.Ilyen a stílusom.Ha az utóbbi néhány évben 10 percnél több időt töltöttél volna velem,akkor még ezt is tudnád a saját lányodról!-vágtam vissza neki egy halvány gonosz vigyorral az arcomon.
Nem tudott rá mit mondani,csak lehajtott fejjel kiballagott a házból és beült a kocsiba,én pedig mivel muszáj volt utána mentem.
-Miért kell mindig felemlegetned a múltat??Amúgy meg te nem akartál találkozni velem!-próbálta védeni magát.
-Tudom.Azért nem akartalak látni,mert csaltad anyát azzal a hülye nővel,aztán még el is hagytál minket!
-Lizzie,ez már nagyon régen volt!És megbántam!Tudod Ritával nem működtek úgy a dolgok,ahogy azt szerettem volna.A kapcsolatunk nem bírta tovább 8 évnél,elhagyott egy másik pasiért,eléggé elmérgesedett köztünk a viszony,de muszáj lenne rendezni Benjamin fiunk miatt!És még a válást is el kéne intézni,mert már fél éve nem történik semmi!-avatott be a magánéletének,azon részébe,amiről nem tudtam.
-Megérdemelted,hogy lelépett!-feleltem rá.
-Igazad van!-bólintott szomorúan.
-Látod nem kellett volna elhagynod anyát!
-Lizzie az a szerelem,ami anyáddal köztünk volt elveszett és nem Rita miatt!
-Na persze!Ne próbáld ezt beadni nekem!Mindenről tudok...még arról is,hogy amikor ide-oda utazgattál a csapatoddal vitted magaddal Ritát és lefeküdtél vele,majd hazajöttél és úgy tettél mintha minden rendben volna..így volt?
-Igen.-suttogta lesütött szemmel.
-Na látod,akkor nincs miről beszélnünk.-mentem ki a Stamford gyepére,ahol már az összes focista apámra várt.Meglepetten néztek rám,ami idegesített.nem is kicsit.-José mindjárt jön gondolom!-vetettem oda nekik,aztán leültem és előhalásztam a telefonomat a táskámból,bedugtam as fülembe a fülhallgatót,majd max hangerőn elkezdtem hallgatni a Nickelbacket.
-Elizabeth!-üvöltött rám az apám.
-Mi van?.néztem fel rá.
-Be szeretnélek mutatni a csapatnak!
-Oké!-álltam fel.
-Szóval srácok ő a lányom Elizabeth Mourinho!
-Cső!-intettem úgy általánosságban mindenkinek.
Néhány focista mormolt valami szia félét,de a legtöbbjük nem mondott semmit.Fernando volt az egyetlen,aki rámosolygott és visszaintett,ez azért jól esett...

3.rész

Három hónap elteltével sem lettem jobban,sőt...szerintem még rosszabb lett a helyzet.A tetkóm elkészülését követő napon Cristianoval elmentünk az ikrek anyukájához,aki nem igazán fogadott kedvesen.Valójában melegebb éghajlatokra küldött,miközben a gyilkos szót vágta a fejemhez.Fájt amiket mondott,de az volt a borzasztó,hogy minden egyes szavát elhittem,ezért önmarcangoló életet kezdtem élni.A házból nagyon ritkán mozdultam ki,csak akkor,ha a temetőbe mentem vagy néha napján elugrottam egy-két Real meccsre,de nem igazán kötött le.Mindvégig azzal foglalkoztam hogyan néznek rám az emberek.Egytől-egyig lesajnálóan pillantottak felém,ezt pedig utáltam.Így hát a legtöbb napomat a szobámban töltöttem,ahol általában egy doboz cigit szívtam el 24 óra alatt.Ez a nap is ilyen volt.Az ágyamban feküdtem,éppen az első szál cigimet pusztítottam el a kora reggeli órákban,mikor berontott hozzám Cristiano.
-Ebből elég húgi!-ordította.
-Mégis miből?-néztem fel rá kérdőn.
-Abból,amit csinálsz!Eddig még eltűrtem ezt a nehéz gyászos időszakot,most viszont már kezd elegem lenni!Nem folytathatod tovább ezt az életmódot,tönkre fogsz menni és ezt nem hagyhatom!
-Jól vagyok Cris!
-Nem,nem vagy jól!Még mindig a baleseten gyötrődsz,de Liz most már tovább kell lépned!Ne feledd,Santi és Vani se akarná,hogy így élj!
-Tudom,de nem olyan könnyű feledni!Mert ha kilépek az utcára,minden eszembe jut!És az sem segít,hogy az emberek folyton odajönnek hozzám sajnálkozni vagy egyszerűen a hogy létem felől érdeklődnek!..Itt minden rájuk emlékeztet!-vallottam be sírva.
-Éreztem,hogy ez a baj.Éppen ezért anyuval és Serggel kitaláltunk valamit a problémádra!
-Mit?-kérdeztem kíváncsian.
-Azt,hogy apához kéne költöznöd néhány hónapra!A környezet változás jót tenne neked és végre apuval is rendeznéd a kapcsolatod!
-Nem Cris!Én oda nem megyek!Akkor inkább élek így életem végéig!
-Kérlek húgi csak próbáld meg,hogy milyen ott,hidd el jobb lesz!
-Neked és Irinának biztosan!Végre nem lenne a nyakatokon a dilis,depressziós,bagós húgod!Örülnétek neki,mi?
-Hogy mondhatsz ilyet??Tudod húgi,hogy mindkettőnknek nagyon fontos vagy,mi csak jót akarunk neked!Londonban könnyebb lenne az életed!-próbált győzködni a bátyám,és bár nem akartam elismerni,de igaza volt.
Madrid és lakói szinte már megfojtottak,szabadulnom kellett a szorításból,és erre kiváló lehetőség volt London.Az ottaniak nem ismerték a balesetem történetét,ez pedig mindenképpen pozitívum volt.Hiszen tudtam,hogy ha a spanyol fővárosban maradok,akkor az egész életem gyászban telne,ezt azért nem akartam.De a londoni életnek is akadt hátránya,mégpedig az apám.Nem akartam Joséval lakni,eszem ágában sem volt ez,mert a haragom még mindig tartott....Viszont a döntést muszáj volt meghoznom,választanom kellett,hogy vagy az egész életemet vágom gallyra,vagy csak egy részét.Én pedig az utóbbit választottam.
-Meggyőztél Cristiasno!Londonba megyek!-közöltem pár perc gondolkodás után,majd elnyomtam a cigarettámat a hamutartóban.
-Örülök,hogy jól döntöttél!Így lesz a legjobb!-ölelt meg a bátyám.-Nagyon szeretlek Liz!Nem akarod neked rosszat..Mindig számíthatsz rám,és attól,hogy mostantól nem fogunk együtt lakni még itt leszek neked!
-Tudom Cris!-suttogtam szipogva.
-És tudnod kell,hogy én nem akarlak elküldeni,mert szerintem egyáltalán nem vagy idegesítő,csak azért szeretném,hogy Angliába menj,hogy végre újra láthassam a szép mosolyodat...hiányzik a régi Elizabeth Rachel Mourinho!Szeretném visszakapni a testvéremet!Bízom benne,hogy London visszaadja a húgomat!
-Én is remélem,hogy így lesz!-bólintottam.-Ideje új életet kezdenem...
-Így van!
-Minél hamarabb el akarom kezdeni az új fejezetet az életemben,éppen ezért holnap vagy azután el szeretnék utazni Londonba,megoldható?!
-Meg.Ha rólad van szó számomra nem létezik lehetetlen!
-Édes vagy bratyó!Szeretlek!-pusziltam meg.
-Én is!-felelte,majd elindult az ajtó felé.-Azért kezdj el el pakolni,amíg én intézkedek az utazásról,mert valószínű,hogy holnap indulunk!-utasított a bátyám,én pedig teljesítettem a parancsát.
Unottan elkezdtem pakolászni a cuccaimat,miközben agyaltam az angliai életen.Valójában nem akartam annyira odamenni,de úgy éreztem,hogy meg kell próbálnom Cristiano miatt.Nem akartam tovább zavarni őt,és azt sem szerettem volna,hogy ha miattam szakítana Irinával.Ez volt az oka annak,hogy beleegyeztem a Londonba költözésbe,no meg persze azért reméltem,hogy ott végre rám talál az a boldogságnak nevezett dolog.
-Szia Liz!-lépett be hozzám Irina.-Hallom elmész...
-Hát igen...
-Cristiano már szervezkedik!
-Gondoltam!Kedves tőle....
-Az.Úgy tudom,hogy holnap délelőtt indul a géped Madridból,szóval kicsit sietősebben kell pakolászni!Segítsek?
-Ha nem baj!
-Ugyan dehogyis,legalább tartunk egy kis csajos beszélgetést.-lelkendezett Irina mosolyogva.
Még aznap befejeztem a bőröndjeim pakolászását Irinával,közben rengeteget beszélgettünk.Másnap reggel elbúcsúztam a családomtól,és ezután végre készen álltam az utazásra.A magángéppel elkísért Cristiano és Sergio,de útközben nem sokat beszéltünk,mindannyian idegesek voltunk.
-Minden rendben lesz Lizzie!-húzott magához Sergi,mikor már a londoni reptéren álltunk.
-Remélem...-bólogattam bőszen.-Csak félek az egész olyan hirtelen döntés volt!
-Igaz,de nem várhattál tovább!Nem kell félned,először ugyan furcsa lesz,persze,de előbb-utóbb minden a helyére kerül!-vigasztalt meg Sese,de a bátyám érkezése félbeszakította a mondandóját.
-Beszéltem apával!A Stamford Bridgen van,azt mondta vigyünk el oda téged!
-Jó.-válaszoltam halkan,aztán beültünk a taxiba.
Az autóban csücsülve volt időm gondolkodni...Átrágtam magam az előző napi és az aznapi történéseken és arra jutottam,hogy hülyeség volt az egész!Vissza akartam menni Madridba,a sötét szobámba,de már nem tehettem.Túl késő volt!A Stamford Bridgről már nem futamodhattam meg.Szembe kellet néznem a döntésemmel és annak következményével.
-Jól vagy Liz?-kérdezte aggódva Cristiano,miközben kiértünk a stadion gyepére.
Nem reagáltam rá,ugyanúgy hulla sápadt arccal bámultam a pályát,ahol apám egy játékossal üvöltözött.
-Öt perc szünet Fernando!-mondta a focistának,mikor meglátott minket.
-Rendben.-könnyebbült meg Fernando,majd apámmal együtt felén igyekezett.
-Sziasztok!-köszönt kedvesen José,és mindegyikünket üdvözölt egy-egy öleléssel,amit én elég nehezen tudtam viszonozni.-Örülök,hogy nálam fogsz lakni kicsim!
-Aha...én nem annyira.-mondtam egykedvűen,mire Cristiano rám pillantott és inkább félrehívta Mourinhot beszélni.Szinte biztos vagyok benne,hogy én voltam a téma.
-Nando,haver tök régen láttalak!Mizu?-szólította meg mosolyogva Sergi a mellettünk zavartam ácsorgó játékost.
-Semmi különös!És te mit keresel itt Ronaldoval?Nem vagytok mindennapi vendégek errefelé!-nevetett fel Fernando,akit ebben a percben ismertem fel.
A híres csatát,Fernando Torres állt előttem,amikor ez tudatosult bennem kicsit elpirultam,bár nem tudom,hogy miért.
-Csak Lizt kísértük ide.Jut is eszembe Fernando ő itt Elizabeth,José lánya!
-Szia!-üdvözölt egy kedves és meglehetősen aranyos mosollyal.
-Hello!-köszöntem vissza,aztán csend telepedett a társaságunkra.
Ugyanis Serg elhúzott telefonálni,szóval mi ketten maradtunk Fernandoval.Nem volt kedvem vele beszélgetni,noha semmi rosszat nem tett nekem,még szimpatikus is volt,de inkább elzárkóztam tőle.Így biztonságban éreztem magamat és a titkomat.
-Liz!-szakította félbe a 10 perces "csendkirályt" az apám hangja,amiért hálát adtam az égnek.
-Igen?-fordultam felé.
-Nekem még van egy kis dolgom itt,de te menj haza hozzám,odaadom a kulcsot!Cris és Serg majd elkísér!
-Nem tudjuk José!Nekünk mennünk kell!Most hívott Iker,azzal,hogy este csapat megbeszélés lesz..vissza kell érnünk!-felelte idegesen Sergi,Ronaldora nézve.
-Nagyszerű,akkor megint mehetek taxival..ráadásul egyedül...-forgattam a szemem.
-Már bocsánat,hogy közbeszólok José,de ha már nem akarsz velem edzeni,akkor elviszem a házadhoz Elizabethet,úgyis a szomszéd utcában lakok!-ajánlotta fel Torres.
-Rendben Fernando!Köszönöm szépen!-hálálkodott apám.
-Akkor felőlem mehetünk Elizabeth!
-Csak Liza!És még elköszönnék Sergioéktól!
-Oké,nyugodtan!
Hatalmas öleléssel és puszival búcsúztam a két úgymond bátyámtól.
-Serg,te ismered Torrest....jól vezet?-kérdeztem félve.
-Igen,nagyon!Na de most már induljunk kifelé!
Ahogy Ramos ezt kimondta Ronaldo megragadta a cuccaim felét,a másik részét Torres fogta,a táskámat pedig Sergio cipelte,én meg közöttük ballagtam.Ami mondhatni elég bizarr volt...Fernando kocsijához érve a holmijaimat a csomagtartóba rakták a srácok,majd Cris még utoljára adott egy cuppanóst a fejemre.
-Vigyázz rá Fernando!-utasította.
-Vigyázni fogok!
-Kösz.-vágta rá lazán Cristiano,majd mélyen a szemembe nézett és megszólalt.-Szeretlek Lizzie!
-Én is Cris..-mondtam és beültem Fernando autójába.
A kínos csend ismét beállt köztünk,de ezúttal Fernando inkább megtörte ezt.
-Még soha nem voltál José házában?-érdeklődött,majd rám nézett kíváncsian.
-Az utat figyeld!-szóltam rá ösztönösen a baleset hatására.-Hát tudod köztünk nincs valami szokványos apa lánya viszony.Röviden ennyi,valójában sokkal bonyolultabb.Hagyjuk is inkább!-adtam válasz a kérdésére,de eléggé meglepődtem azon,hogy ilyen sokat mondtam el Fernandonak,igazából nem is tudom miért tettem...
-Értem.Viszont attól még apáddal fogsz lakni,nem?
-De,felnőtt létemre.Ciki,mindegy,ez van!-vontam meg a vállam és megjelent az arcomra a szokásos kényszerű mosoly.
-Mennyi idős is vagy?
-Huszonegy.Te huszonhat,igaz?
-Óh a bűvös huszonegy,ekkor nő fel igazán az ember!Amúgy igen a huszonhatot töltöm majd márciusban.
-Igen,bár nem haltam volna bele,ha nem sikerül ilyen komolyra a felnőtté válásom!-sóhajtottam fel és ez volt az a perc,mikor azt éreztem,hogy lakatot kéne raknom a számra.-Ez az a ház?-mutattam egy nagy házra az ablakból,így legalább sikerült elterelnem a témát.
-Aha.Gyere,segítek bevinni a bőröndöket!-szálltunk ki a Mini Cooperből egyszerre.
Nagy nehezen kinyitottam a kaput,amin becipeltük a csomagjaimat a bejárati ajtóig,és miután azt is feltártam beléptünk a házba,ami baromi tágas és persze gyönyörű volt.
-Hűha!-ámultam.
-Tetszik?-osont mögém Fernando,amivel a szívbajt hozta rám.
-Hát hogyne!Te már voltál itt?
-Ja,egyszer-kétszer.-közölte,aztán megállt előttem zsebre tett kézzel és a csoki barna szemeivel bámult rám.
Ezzel ismét elérte,hogy zavarba jöjjek,ennek ellenére azért álltam a tekintetét.Néhány másodperc telt el így,ezután megköszörülte a torkát és szóra bírta magát.
-Tudok még valamiben segíteni?
-Nem,köszönöm,innen már boldogulok!
-Akkor én megyek is!Még biztos látjuk egymást!
-Igen,valószínűleg!-kísértem ki a teraszra.-Jajj Fernando!-kiáltottam utána,erre ő visszanézett felém.-Kösz a fuvart!
-Szívesen,máskor is!És nyugodtan hívhatsz Nandonak!-kacsintott rám,mire én elmosolyodtam.
Ez pedig nem olyan sablonos vigyor volt,hanem őszinte,ami még engem is megdöbbentett.De hiába indult jól London,tudtam,hogy még bőven lesznek nehézségeim,hiszen apámnak nem bocsátottam meg teljesen,Santiagoékat meg egyszerűen nem tudtam elfeledni.Továbbra is sok volt a problémám,melyekre nem tudtam megoldást találni,kérdések kavarogtak bennem,amikre nem leltem választ.De muszáj volt megnyugodnom,ami egy cigi elszívása után sikerült is.Ezután lefeküdtem a kanapéra,lehunytam a szemem aztán mély álomba merültem... az álmaim egyenlőre jobbak voltak,mint a valóság...

2.rész

Mikor ismét felébredtem egy fehér kórteremben találtam magam.Mellettem Sergio ült rémidegesen.
-Serg!-szólaltam meg rekedten és erőtlenül,mire Sergio azonnal felkapta a fejét.
-Úristen Lizzie!Úgy örülök,hogy végre hallom a hangodat!-ölelt szorosan magához,miközben a szeméből a könnyek a vállaimra potyogtak.-Szeretlek Liz!
-Én is Serg,de mi történt?Rohadtul fáj a fejem és nemcsak az,hanem mindenem.Borzasztóan érzem magam!-panaszkodtam.
-Tudom,tudom!Megyek szólok egy orvosnak,és felhívom Crisséket is!
Ramos két perc alatt kerített egy orvost,aki megvizsgált,és megállapította,hogy a történtekhez képest elég jól vagyok,közben pedig megérkeztek Cristianoék.A kórházi szobám ajtaján először Cris lépett be Irinával,őket követte anyukám és nagy meglepetésemre az apám is velük volt.Normál körülmények között ezért felkaptam volna a vizet,de akkor valahogy ez volt a legkisebb problémám.
-Jajj kicsim úgy aggódtunk érted!-borult a nyakamba a könnyeivel küszködve anyukám.
-José te mit keresel itt?-kérdeztem az apám felé fordulva.
-Tudom,hogy még mindig  nem bocsátottál meg nekem Lisa és minden bizonnyal továbbra is gyűlölsz,de akkor is szeretlek kislányom!És csupán ezért vagyok itt....-nyomott egy puszit a homlokomra,majd elhúzódott tőlem és rám szegezte a tekintetét.-Nem is tudom,hogy mi lett volna velem,ha te is odaveszel a balesetben?!
-Mi?!..mi?!Mi az,hogy én is?!-néztem rá értetlenül és valóban nagyon reméltem,hogy rosszul hallok.
Viszont miután senki nem válaszolt rájöttem,hogy mindent nagyon is jól értettem.Kegyetlen zokogásba kezdtem,egyszerűen nem tudtam felfogni,hogy ez tényleg velem történik.
-Miért álltok így itt??Menjetek el!Hagyjatok békén!-üvöltöttem rá a családomra,mert képtelen voltam tovább elviselni a szánakozó tekintetüket.
-De kicsim mi veled szeretnénk lenni!
-Anya,kérlek!Egyedül akarok lenni!Menjetek már!
Ha nehézkesen is,de megértették,hogy magányra van szükségem,így hát kiléptek a kórteremből.Mindenki,kivéve Cristiano.Ő továbbra is az ágyamon ücsörgött,és abszolút nem úgy nézett ki,mint aki távozni akar.
-Cris,te nem hallottad,amit mondtam?!
-Már hogyne hallottam volna?!
-Akkor?
-Nem foglak egyedül hagyni,ne is kérd!Ismerlek húgi...látom rajtad,hogy magadat hibáztatod Santiago és Vanessa haláláért!De nem te tehetsz róla!
-Dehogynem.Hiszen én voltam a sofőr...Én vezettem az autót,és nem cselekedtem helyesen!Gyilkos vagyok!
-Jézusom!Húgi,nem vagy az!A rendőrök megmondták,hogy a másik kocsi vezetője volt a hibás,már le is tartóztatták!
-Ez engem nem vigasztal!Ettől még nem lesz itt Santi és Vani..a lelkiismeret furdalásomon sem tud segíteni!!!
-Nem kell,hogy lelkiismeret furdalásod legyen!Ismétlem:Nem te voltál a baleset okozója!-ordította Cris.
-De ha nem abba az irányba rántom el a kormányt,akkor talán még ők is itt lennének!
-Ezen már kár gondolkodni...Már nem tudunk mit tenni!
-Hát sajnos nem!-sóhajtottam,majd Cristiano karjaiba borulva szabadjára engedtem az érzelmeimet.
Nagyon sokáig voltunk így,és valójában jól esett,hogy ott volt velem.
-Miért nem én haltam meg?!
-Jajj Lizzie kérlek szépen ne mondj ilyet!Három hetet voltál kómában,élet és halál között lebegtél...
-Tudom,de Santi meg Vanessa..ha nem jobbra rántom el azt a rohadt kormányt!
-Akkor sem lennének itt!A kisteherautó az Audi hátuljába csapódott,téged csak az mentett meg,hogy elől ültél.Ezért maradtál életben,és azért,mert az Isten úgy gondolta,hogy van még dolgod a földön!Kaptál egy második esélyt az élettől,nem szabad elszúrnod!!Oka van annak,hogy itt vagy,hidd el!-próbált megnyugtatni Cristiano,de nem nagyon ment neki.
-Mégis milyen oka?Cris én nem tudok azzal a tudattal élni,hogy Santiék nincsenek márÉn ebbe bele fogok őrülni!
-Nem,nem fogsz!Mi végig itt leszünk veled és támogatni fogunk!Túl leszünk rajta,majd meglátod,minden jóra fordul!
-Talán,de akkor is nehéz!-sóhajtottam és ismét eltörött nálam a mécses.
Nyugtató volt minden,amit a bátyám mondott és amíg velem volt el is hittem,hogy a jövőm szebb lehet,de amint magamra hagyott teljesen reményvesztetté váltam.A helyzetem pedig napról-napra rosszabb lett.Szinte már teljesen depressziós voltam.A kórházban töltött két hét alatt alig mozdultam ki a kórteremből csupán akkor mikor  látogatók jöttek hozzám,de akkor sem szívesen.Mert az emberek felismertek engem,egyrészt Ronaldo miatt,másrészről pedig a híradóból,mint a frontális baleset túlélőjét.Rengetegszer találkoztam a Tv-ben és az újságokban a saját arcképemmel,ez pedig megrémített és még inkább zárkózott lettem,meg persze borzasztó szomorú is voltam.Az sem vidított fel,hogy haza engedtek a kórházból.Serg jött el értem autóval,aminek nem nagyon örültem,mivel még eléggé a baleset hatása alatt voltam,ezt Sergio is észrevette.
-Mi baj Lizzie?-érdeklődött Sese.
-Kicsit még félek az autózástól!
-Értem..ez teljesen természetes!
-Tudom..-bólintottam aztán témát váltottam.-Sese kérhetek tőled valamit?
-Persze,miről lenne szó?!-kérdezte és egy pillanatra felém fordult.
-Az utat nézd!-szóltam rá,majd feleltem a kérdésére.-Szeretnék tetkót csináltatni,a karambol előtt oda igyekeztünk,de már nem jutottunk el oda szóval most szeretnék elmenni!
-Oké,én benne vagyok,de Cristiano nem fog örülni neki!
-Vani is ezt mondta.-feleltem könnyes szemmel.-Mindegy én akkor is tetoválást szeretnék!
-Rendben,milyenre gondoltál?
-Santiago és Vanessa nevét szeretném a csuklóim belsejébe varratni.
-Biztos vagy benne,hogy ezt akarod?Így mindennap látni fogod a neveket,nem fogsz tudni felejteni!
-Nem is tudnék Serg,és nem is akarok!Santi és Vanessa mindig is az életem része lesz,ezért szeretném magamra tetováltatni a nevüket!Ezt akarom...
-Hát akkor oké..én támogatlak ebben,ahogy minden másban is.Tudod,hogy számíthatsz rám!
-Tudom és hálás vagyok ezért!Szeretlek Sese!
-Én is Liz!-válaszolta,majd leparkolt Leo Millares tetováló szalonja előtt.
-Volt olyan tetkó,amit megbántál?-kíváncsiskodtam.
-Igen.A legelsőt,a manót a focilabdával,az már annyira nem jön be.Azért kérdeztem,hogy tuti biztos vagy-e benne?
-Száz százalékig!
-Hát akkor menjünk is be Leohoz!-nyitotta ki az ajtót előttem és miután beléptem ő is bejött.
Sergio szólt Leonak,aki azonnal kifáradt Ramos kedvéért és örömmel elvállalta,hogy ott helyben megcsinálja a tetkómat.Persze mivel Sergionak protekciója volt a rengeteg tetkója miatt....
-Fájni fog??-néztem ijedten Sergiora,mielőtt Leo neki állt volna megcsinálni a betűk felvarrását.
-Nem...legalábbis nekem már nem fáj!
-Mivel ezer tetkód van!
-Csak 15 kb....
Egy óra alatt némi kis fájdalommal örökre felkerült a karomra a két legjobb barátom neve.Boldog voltam,hogy megcsináltattam és láthatólag Sergio is örült annak,hogy egy röpke másodpercre elmosolyodtam.Az arcán még akkor is ott volt az elégedett vigyor,mikor nem kis összeg pénzt hagyott ott Leonál.Nem engedte,hogy én fizessek,ez pedig aranyos volt tőle,így az egész hazavezető utat hálálkodással töltöttem.
-Otthon,édes otthon!-sóhajtottam egy nagyot,amikor beértem a házba,ami üres volt.Sem Cristiano,sem pedig Irina nem volt a lakásban.Mindketten valami fotozáson töltötték a drága idejüket.
-Crisék egy óra múlva jönnek.Itt maradjak addig?-érdeklődött miközben lepakolta a két táskámat a szobámban.
-Nem,nem kell!Elleszek.Különben is Pilar már biztosan vár rád!
-Tudod,hogy Pilar megérti,ha most veled maradok!
-Tudom,de menj csak!Legyetek kettesben,mert a baba születése után már nem nagyon lesz időtök erre!
-Oké,ez igaz,de nem hagyhatlak magadra..még a végén hülyeséget csinálnál!
-Ugyan Serg?!Minden rendben lesz,ha pedig nem,akkor felhívlak!Így megfelel??
-Igen.-bólintott,aztán magához húzott és két puszit  nyomott az arcomra.-Szeretlek,vigyázz magadra!
-Én is szeretlek bátyó,köszönök mindent!
-Nincs mit!-mondta,majd megfordult és kiment az ajtón.
Magamra maradtam.Végre nyugodtan sírhattam.Az ágyamon ülve nézegettem a régi képeket,néhány dalszöveget,amit együtt írtunk és tulajdonképpen minden emléket felidéztem,amíg a cuccaim között pakolgattam a kezem ügyébe került egy doboz cigi,amit Santiago adott nekem,mert nem akarta,hogy az anyja megtalálja.
,,-Basszus Lizzie anyum bármelyik percben itt lehet!Most hívott!Segítened kell!-parancsolt ki az ágyából idegesen Santi.
-Miben?-kérdeztem álmosan.
-Nézz körül!-mutatott végig a szobán,na igen az előző esti buli maradékai még erősen ott voltak.-El kéne pakolni néhány dolgot,amit jó lenne ha anyám nem látna!-felelte,majd elkezdte bedobni a szekrényébe a sörösüvegeket. -Légyszíves rakd el a cigimet,mert ha véletlen Vani megtalálja a szekrényben,tuti,hogy elszívja!
-Oké!Én nem fogom,már leszoktam!-csúsztattam bele a táskámba a dobozt.
-Tudom!És ezt becsülöm benned!-csókolt meg....."
Ez a baleset előtt volt három nappal,amikor még tényleg eszembe se jutott újra a cigihez nyúlni.Mert nem volt okom rá...Azonban Santi és Vani halála annyira kikészített,hogy már nem bírtam a stresszt és muszáj volt ismét rágyújtanom,hogy végre lenyugodjak,ami az első szál elszívása után sikerült is.Ezután jött a következő,és a következő szál..nem tudtam leállni,egészen addig,amíg a doboz el nem fogyott.Tudtam,hogy Santiago nem lenne büszke rám...De már nem izgatott,csak sírtam,semmi sem érdekelt.És valójában ez volt az a pillanat,mikor végleg elkeseredtem...Vajon lesz kiút innen??Folyton ezt kérdeztem magamtól,de nem találtam rá a választ.....