-Jó reggelt!-köszöntem fáradtan.-A cuccaim hol vannak?-néztem körül a bőröndjeim után kutatva.
-Felvittem őket a szobádba,amit majd kedvedre berendezhetsz!
-Szuper!-bólintottam nem túl lelkesen,aztán leültem a konyha asztalhoz.-Mogyoróvajas kenyér?-kérdeztem csodálkozva.
-Igen.Ezt mindenki szereti,te nem?
-De.Csak tudod mogyoró allergiám van,ezért nem ehetem meg!Bár nem is értem miért vártam el,hogy megjegyezd ezt....Soha nem figyeltél rám!-üvöltöttem dühösen és felrohantam az emeletre,megelőzve ezzel azt,hogy előtte sírjam el magam.Viszont természetesen apám utánam jött.
-Lizzie úgy sajnálom!-próbált magához ölelni,de én elhúzódtam tőle.
-Egy sajnálomtól nem fogok rendbe jönni!
-Tudom...Éppen ezért szeretnék most több időt veled tölteni.Gyere el velem az edzőközpontba és nézzük együtt,ahogy a fiúk edzenek..pont mint régen!
-Ez egészen addig jó szórakozás volt,amíg én is ezt tehettem!De ma már kész kínzás nekem focit nézni,mert tudom,hogy én is a pályán lehetnék,ha nem lenne súlyos gond a szívemmel.Erre sem emlékszel?
-Már hogyne emlékeznék?!Amikor a kórházban feküdtél szörnyen éreztem magam,azok voltak életem legrosszabb napjai.-mondta és ezzel eszembe juttatta a történteket.
14 voltam,egy lány,nagy álmommal,miszerint egyszer híres női focista lesz.Mindent megtettem azért,hogy ez valóra váljon.Keményen edzettem és az egyik ilyen alkalommal megtörtént a baj.Rosszul lettem,majd összeestem.Először senkit nem érdekelt annyira a dolog,ahogy engem sem.Amikor viszont már kétszer-háromszor történt meg ugyanez kórházba szállítottak,ahol töltöttem jó néhány napot...megállapították,hogy szívritmus zavarom van.A hír mindenkit letaglózott,főleg engem.És bár az orvosok felajánlották a műtétet,a családom egy emberként utasította el ezt a lehetőséget.Így hát vége lett a focis karrieremnek.
-Miért nem engedtétek a műtétet?-kérdeztem.
-Mert eléggé kockázatos egy ilyen műtét,jobbnak láttuk anyáddal a gyógyszer szedés megoldását!
-De az nem oldd meg semmit,még most is szedem és mégsem játszhatok!Én...én..megcsináltatom azt a műtétet!
-Nem!Nem!-ordította José.-Felejtsd el!Ha rosszul sül el a műtét bele is halhatsz!
-Az nem baj!-vágtam rá mire apám elkerekedett szemekkel bámult rám.
-Ne mondj ilyet többet!Most pedig öltözz,indulunk!
-Mondtam már,hogy nem akarok menni!
-Hát pedig jössz,mert én nem hagylak így itthon!-felelte ellentmondást nem tűrő hangon.
-Hogy így?Ja azért mert azt mondtam az előbb??
-Igen.Nem akarom,hogy hülyeséget csinálj!
-Nem leszek öngyilkos!Nem kell úgy kezelnetek,mint egy bolondot!
-Fejezd be!Velem jössz és kész!-jelentette ki,aztán távozott az ajtómon.
-Elegem van!Miért nem ért meg engem soha senki?!-dühöngtem magamban a könnyeimmel küszködve.Ezt már José nem hallotta.
A kis őrjöngésem után elszívtam két szál cigarettát,majd felkentem magamra a jó erős fekete sminkemet.Ez amolyan maszk féleségként szolgált számomra.A fekete festék,amivel a szememet kikentem keménységet sugárzott,a világ ezáltal nem láthatta,hogy milyen baromi gyenge is vagyok valójában.Tulajdonképpen a valós érzelmeimet rejtettem el az emberek elől,ezért tűntem oly ridegnek és megközelíthetetlennek.
-Liz kész vagy már?!-szakított ki a gondolataimból apám.
-Igen.-léptem ki az ajtón.
Apám döbbenten nézett végig rajtam,kellett neki egy kis idő,mire meg tudott szólalni.
-Hogy nézel ki?-mutatott a rövid fekete szoknyámra és a szegecses magassarkúmra,de ahogy az arcát elnéztem nemcsak az öltözékemmel volt baja,hanem a sminkemmel,a rúzsommal és a hajammal is akadt néhány problémája.Magyarán szólva semmi nem tetszett neki rajtam,viszont ez a legkevésbé sem érdekelt.
-Úgy,ahogy mindig is szoktam.Ilyen a stílusom.Ha az utóbbi néhány évben 10 percnél több időt töltöttél volna velem,akkor még ezt is tudnád a saját lányodról!-vágtam vissza neki egy halvány gonosz vigyorral az arcomon.Nem tudott rá mit mondani,csak lehajtott fejjel kiballagott a házból és beült a kocsiba,én pedig mivel muszáj volt utána mentem.
-Miért kell mindig felemlegetned a múltat??Amúgy meg te nem akartál találkozni velem!-próbálta védeni magát.
-Tudom.Azért nem akartalak látni,mert csaltad anyát azzal a hülye nővel,aztán még el is hagytál minket!
-Lizzie,ez már nagyon régen volt!És megbántam!Tudod Ritával nem működtek úgy a dolgok,ahogy azt szerettem volna.A kapcsolatunk nem bírta tovább 8 évnél,elhagyott egy másik pasiért,eléggé elmérgesedett köztünk a viszony,de muszáj lenne rendezni Benjamin fiunk miatt!És még a válást is el kéne intézni,mert már fél éve nem történik semmi!-avatott be a magánéletének,azon részébe,amiről nem tudtam.
-Megérdemelted,hogy lelépett!-feleltem rá.
-Igazad van!-bólintott szomorúan.
-Látod nem kellett volna elhagynod anyát!
-Lizzie az a szerelem,ami anyáddal köztünk volt elveszett és nem Rita miatt!
-Na persze!Ne próbáld ezt beadni nekem!Mindenről tudok...még arról is,hogy amikor ide-oda utazgattál a csapatoddal vitted magaddal Ritát és lefeküdtél vele,majd hazajöttél és úgy tettél mintha minden rendben volna..így volt?
-Igen.-suttogta lesütött szemmel.
-Na látod,akkor nincs miről beszélnünk.-mentem ki a Stamford gyepére,ahol már az összes focista apámra várt.Meglepetten néztek rám,ami idegesített.nem is kicsit.-José mindjárt jön gondolom!-vetettem oda nekik,aztán leültem és előhalásztam a telefonomat a táskámból,bedugtam as fülembe a fülhallgatót,majd max hangerőn elkezdtem hallgatni a Nickelbacket.
-Elizabeth!-üvöltött rám az apám.
-Mi van?.néztem fel rá.
-Be szeretnélek mutatni a csapatnak!
-Oké!-álltam fel.
-Szóval srácok ő a lányom Elizabeth Mourinho!
-Cső!-intettem úgy általánosságban mindenkinek.
Néhány focista mormolt valami szia félét,de a legtöbbjük nem mondott semmit.Fernando volt az egyetlen,aki rámosolygott és visszaintett,ez azért jól esett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése